Az emberiség a civilizációk hajnalán a szerencsét és a jó szerencsét imádta, amit az ókori Görögországban Tyche istennővel, az ókori Rómában pedig Fortuna istennővel azonosítottak.
A második nevét ma mindenki ismeri, és a „szerencse” és „sors” szavak szemantikai analógiájának tekinthető (gyakorlatilag szinonimája).
Szerencse és kereke
A "szerencse" szó ókori római eredetű, latinból szó szerint "sorsként" fordítják. Kezdetben a szerencsekultusszal azonosították, amely jóval a Római Birodalom virágkora előtt keletkezett, feltehetően Latiumban, az olaszok körében, a Kr. e. 10. és 7. század közötti időszakban.
Lehetséges, hogy a latinok már az Appennin-félszigetre vándorlás előtt is ezt a kultuszt tisztelték, és magukkal hozták ezt a hagyományt. Nincsenek megbízható tények, amelyek ezt megerősítenék, de az biztosan ismert, hogy az ókori Rómában a Szerencse imádatát a Kr.e. 6. században imádták. Ennek megerősítése az az ókori templom, amelyet az ókori Róma hatodik királya, Servius Tullius épített a Tiberis folyó partján, Kr.e. 578 és 534 között.
Kezdetben a gazdák Fortunát imádták, és minden év június 24-én ünnepelték a Fortis Fortunae-t. Úgy tartották, hogy a körülmények sikeres kombinációja, amelyek gazdag terméshez vezetnek, az istennő kegyeitől függenek: meleg időjárás, csapadék, folyók áradása. Később az istentisztelet hagyományát átvették a pásztorok, akiknek gazdagsága közvetlenül függött a legelők termékenységétől is.
Körülbelül ugyanebben a történelmi időszakban az ókori Rómának már megvolt a saját aratás és termékenység istennője, Ceres, ami kétségbe vonja Fortuna római származását. Valószínűleg ezt a kultuszt az olaszoktól vagy az ókori görögöktől kölcsönözték, és a hagyományos ókori római mitológiával párhuzamosan fejlődtek ki.
Késő római szerencse
Hogyan és mikor keletkezett a szerencsekultusz az ókori Rómában, nem tudni pontosan, de virágkorában a sorsistennő, a szerencseistennő népszerűsége óriási volt. Fortuna tiszteletére szentelt oltárok és kápolnák ezrei vannak szétszórva az egykori Római Birodalom területén, valamint több tízezer kép és metszet, amelyet régészeti lelőhelyeken találtak.
A sorsistennő arcát ősi pénzérmékre, háztartási cikkekre, kézművesek termékeire, házi oltárokra nyomtatták. A tisztelők számát tekintve a Fortune összehasonlítható Merkúrral, az anyagi gazdagság, a kereskedelem és a profit istenével.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy Fortuna Fortuna Augusta néven szerepel az ókori római császárok kultuszában. Különös tiszteletet kapott Kr.e. 19-ben – Octavian Augustus keletről való győztes hazatérése után.
Az istennőt gyakran bőségszaruval és kerékkel ábrázolták, és más megszemélyesítésekkel vették körül: Felicitas, Hilaritas, Concordia, Fides. Az i.sz. első századtól Fortunát gyakran Ízisszel, a nőiesség és az anyaság istennőjével együtt ábrázolták.
Servius Tullius ősi templomán kívül, amelyet az ie 6. században emeltek a Tiberis folyón, később más fenséges templomokat is szenteltek Fortunának. Kr.e. 194-ben felépült Fortuna Primigenia temploma, Kr.e. 180-ban Fortuna Equita temploma, Kr.e. 101-ben pedig a Luck of This Day Temple.
A sorsistennő hírneve a Római Birodalom bukása után is folytatódott. A kultusz elterjedt Nyugat-Európa országaiban, és nem hivatalosan az egész középkorban létezett. A New Age korszakában sem feledkeztek meg az istennőről, tiszteletére egy 1852-ben felfedezett aszteroidát neveztek el.
Ma a "szerencse" szót gyakrabban nem az ókori római istenséghez, hanem a szerencséhez és a sorshoz kötik. Minden kaszinóban van szerencsekerék (rulett), és a "szerencse kedvence" kifejezés szilárdan beépült a társadalomba, ami azt jelenti, hogy egy szerencsés ember, aki minden igyekezetében szerencsés.
A digitális korszakra való átmenet ellenére világszerte rengeteg ember még mindig jobban támaszkodik a józan észre és a pontos számításokra, hanem a szerencsére. Úgy tűnik, hogy a „bizalmi szerencse” kifejezés soha nem öregszik, bár manapság az istennő szerepét egyre inkább egy randomizáló vagy egy pszeudo-véletlen számgenerátor játssza.
